SZENTEK ÉS VÉRTANÚK

Január 18.

ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT

Klissza (Dalmácia), 1242. +Nyulak szigete (ma: Margitsziget), 1270. január 18.

Atyja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkárisz Mária bizánci hercegnő volt. Margitot még a szíve alatt hordozta édesanyja, amikor a tatárok Batu kán vezetésével, 1241-ben Wahlstattnál megsemmisítették a németek és lengyelek egyesült seregét, majd a vértől és a győzelmi mámortól megittasodva betörtek Magyarországra. Béla király megkísérelte föltartóztatni őket a Sajónál, de borzalmas vereséget szenvedett, s Dalmáciába kellett menekülnie. A szülők végső szükségükben a születendő gyermeket Istennek ajánlották. És a lehetetlen megtörtént: messze Belső-Ázsiában meghalt a nagykán, s Batu a Duna-Tisza táján meghódított hatalmas területeket hátrahagyva, összegyűjtötte lovasait, és sietve távozott kelet felé, hogy le ne késsen az osztozkodásról.

Béla és Mária nem vonakodott fogadalmát teljesíteni: amikor Margit hároméves lett, átadták a domonkos nővéreknek Veszprémben, Margit itt nőtt fel.

Béla király, leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén (Nyulak szigete, ma Margitsziget), Buda közelében. Itt tett fogadalmat Margit 1254-ben. Isten kétszer is nagyszerű lehetőséget adott neki arra, hogy az egész világ előtt bebizonyítsa: ő teljesen szabadon és szívének teljes odaadásával szentelte magát az Úrnak. Kétszer is lett volna rá lehetősége, hogy Rómától felmentést kérjen a fogadalma alól. Atyja ugyanis kétszer is fölkereste a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva őt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, de Margit mindkettőt határozottan visszautasította, pedig az első kérő a lengyel király volt, a második Ottokár cseh király. Ottokárral azonban - atyja kérésére - egy bemutatkozás erejéig találkozott. A cseh király a találkozás után tudatta vele, hogy szépsége a rendi ruha ellenére is elbűvölte. Margit erre meglehetős fölháborodással azt mondta a nővéreknek: inkább levágatja az orrát, hogysem még egyszer ilyen hűtlenségnek kitegye magát. Atyját pedig emlékeztette arra, hogy ő ajánlotta föl egykor Istennek, és a cseh királyság összes kincsével és dicsőségével együtt siralmas látvány ahhoz az országhoz képest, melyet az ég és föld Királya ajánl neki, aki az ő jegyese egyszer s mindenkorra. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék.

Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a megfulladástól, a szentté avatási akták szerint így tanúskodott: ,,Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.''

Életének alapszabálya egészen egyszerűen hangzik, de a három egyszerű tétel az evangélium egész tökéletességét magában foglalja:

1. Istent szeretni,

2. Magamat megvetni,

3. Senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni.

Isten rendkívüli imameghallgatásokkal és csodákkal jutalmazta odaadását. Margit bírta a jövendölés adományát is. Bizonyított példa, hogy atyjának II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott harcában a győzelmet előre megmondta. Nyilvánvalóan a fátyol alatt is IV. Béla odaadó leánya maradt. Nem hagyta ugyan politikai érdekből férjhez adatni magát, de az utolsó nagy Árpád-házi uralkodó messzemenő terveivel és erőfeszítéseivel szoros kapcsolatban volt. Talán ebben a kapcsolatban és közös felelősségben látta életének igazi értelmét. És ez az elhivatottság olyan vezeklő életre ösztökélte, ami ma nekünk szinte öngyilkosságnak tűnik. Egykor Istennek ajándékozták, mivel atyja azt hitte, ezáltal kieszközölheti Magyarország megszabadulását a tatároktól. Amikor Margit elég idős volt ahhoz, hogy önmaga felől szabadon döntsön, megerősítette ezt a fölajánlást. Remélte, hogy Isten elfogadja őt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról ezt mondja az Írás: jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép elvesszen.

Huszonnyolc éves korában halt meg, szeretettől és vezekléstől elemésztve. Halála óráját derűs arccal előre megmondta a nővéreknek. 1943-ban avatták szentté.

Fohász: Istenünk, szüzesség kedvelője és őre, kinek jóvoltából szolgálód, a mi Margitunk a szűzi tisztaság ékességét a jó cselekedetek érdemével egyesítette, kérünk, segíts, hogy lelkünk épségét az üdvös bűnbánattal visszanyerhessük!

Forrás: Pázmány Péter elektronikus könyvtár


Január 17.

REMETE SZENT ANTAL

Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249-251) restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra.

Antal jómódú házban nőtt föl. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!'' Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni.

Hogy miből is áll a ,,lelki élet'', teljesen ismeretlen volt előtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az ,,aszkéták'' voltak ezek, akik Istennek tetsző életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig - az apostol intelmének megfelelően -,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel''. A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították.

Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből a ,,szerzetesek atyja'' lett. Mindenesetre ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik.

Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fővárosba, hogy nyilvánosan föllépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerő is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele.

90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált (lásd január 15-én). Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük.

356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja -- mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el - 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki. Két nemes férfi, apa és fia anyarozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétől meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedőket. Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítőszent között is tisztelték.

Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyőzően józan és szerény volt. Ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntő, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felől akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat.

Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között. Jámborságának lényeges vonása volt testvériessége. Nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új csengést kapott a szó: ,,testvér''. Az Egyházban régen elfelejtették Jézus evangéliumi figyelmeztetését (Mt 23,8), különbséget tettek a ,,lent'' és a ,,fent'' között. A szerzetesek Antalt követve vissza akartak térni a kezdeti kereszténységhez. Ezért nevezték magukat egymás közt,,testvérnek'', és arra törekedtek, hogy testvérként is bánjanak egymással. Antal arra tanította övéit, hogy élet és halál a felebarát iránti magatartástól függ.

Meg volt győződve arról, hogy a szerzetest a saját fáradozásai nem jogosítják föl arra, hogy önmagában bízzék. Mert az embernek az az igazi nagy teljesítménye, ha Isten előtt elismeri a bűneit, és utolsó leheletéig kész a gonosz támadásainak elhárítására. Amikor egy napon az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit kell tennie, ezt a választ kapta: ,,Ne bízz igaz voltodban, ne aggasszon, ami elmúlt, és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsad'' (vagyis hallgass és böjtölj).

Istenünk, ki Remete Szent Antalnak megadtad, hogy a pusztában szolgáljon Neked, kérünk, segíts minket közbenjárására, hogy önmagunkat megtagadván Téged mindig és mindenek fölött szeressünk! Amen

Forrás: Pázmány Péter elektronikus könyvtár


Január 6.

Vízkereszt - Jézus Krisztus megjelenésének ünnepe

A IV. század elejétől kezdődően lett ez a nap liturgikus ünneppé és ennek szokása gyorsan elterjedt előbb keleten, majd nyugaton. A keresztények körében 312-325 között kezdett terjedni, mint Jézus Krisztus születésének, keresztségének, a kánai menyegzőnek és a Háromkirályok (napkeleti bölcsek) látogatásának ünnepe.

Az ünnep görög neve - epifánia, megjelenés - utal arra, hogy Isten megjelenik dicsőségében. Vízkereszt ünnepe emlékeztet tehát arra, hogy Jézus Krisztusban Isten megjelent emberként, eljött közénk és elhozta nekünk az üdvösséget. Vízkeresztkor Jézus három megjelenésére emlékezünk:

- A keleti egyházakban sokáig egyet jelentett a születés és az epifánia ünnepe. Jézus születése által Isten megjelent a világban. A napkeleti bölcsek által a pogányokhoz is eljutott a Megváltó születésének örömhíre. Máté evangéliuma (Mt 2,1-12) szerint a háromkirályok a betlehemi csillag által vezéreltetve jöttek keletről Júdeába, hogy az újszülött kis Jézusnak kifejezzék hódolatukat: aranyat ajándékoztak a Királynak, tömjént az Istennek és mirhát az Embernek. Az evangélium mágusnak nevezi őket, de nevüket nem említi. A hagyomány szerint hárman voltak, a 8. században élt Beda Venerabilis nevüket is említi: Caspar, Melchior, Balthasar - azaz Gáspár, Menyhért, Boldizsár.

- A vízkereszt második evangéliumi története (Mt 3,13-17) szerint Jézus elment a Jordán folyóhoz. Keresztelő Szent János megkeresztelte őt és Jézus ettől kezdve tanítani kezdett. Jézus megkeresztelkedésekor a Jordán folyónál a mennyei Atya szózata kinyilatkoztatta a szeretett Fiút és a Szentlélek galamb képében alászállt Krisztusra. A teljes Szentháromság kinyilatkoztatta önmagát az emberiség előtt.

Az Egyház nemcsak Jézus Krisztus megkeresztelkedéséről emlékezik meg január 6-án, hanem annak hatásairól is, amelyek között a víz megszentelése is fontos helyet kap. Ezt a szent hagyományt megőrizte a bizánci egyház is, mégpedig kettős formában. Vízszentelés ugyanis nem csupán az általában január 5-én nagy alkonyati zsolozsmával végzett Szent Bazil Liturgiája végéhez kapcsolódik, hanem a január 6-ai Szent Liturgiához is. Az előesti vízszentelés a görögkatolikus egyházban templomokban történik, január 6-án néhány pap és a püspök a folyókhoz is kimennek, hogy megszenteljék azok vizét, ezáltal még inkább bekapcsolódva a Jézus Krisztus megkeresztelkedésekor megvalósuló eseménybe. "Ma a vizek természete megszenteltetik, és a Jordán kettészakad, s hullámainak folyását visszatartóztatja, látván a vizében keresztelkedő Üdvözítőt."

- Az ünnep harmadik evangéliumi jelenete: Jézus a kánai menyegzőn, édesanyja kérésére, az elfogyott bor pótlására első csodatételeként a vizet borrá változtatta (Jn 2,1-12). Jézus első csodájával a kánai menyegzőn kinyilvánította isteni erejét: "Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne" (Jn 2,11). Ebben a csodában Isten megmutatja dicsőségét, hogy az embernek segíteni akar, meg akarja menteni és végül meg akarja váltani.
A magyarság körében a vízkereszt ünnepéhez kötődően különböző népszokások alakultak ki a századok során. A magyar vízkereszt kifejezés a víz megszenteléséből, megkereszteléséből ered. Vízkeresztkor kezdődik meg a házszentelések időszaka, amely a 15. századtól kialakult szokás. A házszentelés szertartása során a pap az újonnan megáldott szenteltvízzel meghinti a lakásokat, házakat; valamint megáldja a benne lakókat, dolgozókat. Szokás szerint a házszentelés után az ajtóra fölírják az évszámot és a népi értelmezés szerint a Háromkirályok nevének (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) kezdőbetűit: 20 + G + M + B + 20. Az eredeti értelmezés szerint a három betű a latin áldásformula kezdőbetűi: Christus Mansionem Benedicat ("Krisztus áldja meg e házat").

"Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1,29-34). Vízkereszt ünnepe megmutatja nekünk, hogy Isten minden emberhez elküldte Fiát, hogy a megváltó Jézus születésével elhozza számunkra az üdvösséget, az örök élet reményét. Újévi tervünkből nem hiányozhat a megtérés készsége és gyakorlata, mindez csak Isten előtti őszinte imával kérhető az új esztendő kapujában. Elsőként a közvetlen családi körben készen kell lennünk arra, hogy segítsük egymást ebben.

Bízzunk abban, hogy az átalakuló és ezért zavaros világban Isten megígért áldásával és egymást támogató önzetlen emberi szeretettel iparkodva 365 nap múltán lesz miért hálát adnunk Istennek és egymásnak.".

Az ünnepen és azon túl is fordítsuk szívünket a megjelenő Isten felé, hogy megláthassuk életünkben kegyelmi ajándékait!

Forrás: Magyar Katolikus Egyház


Január 2.

NAGY SZENT VAZUL

*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.

Cézárea, Kappadókia tartomány fővárosa - mai nevén Kayseri Törökországban - a 4. században jelentős és művelt város volt. Vazul előkelő keresztény családból származott. Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta - itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.

Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.

Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába, ahol kiváló pályafutás állt előtte, de minden ajánlatot visszautasított, melyet rangos hivatalok vállalására kapott, inkább megkeresztelkedett, hogy megismerje az evangéliumban rejlő misztériumot. A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.

Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat, mert Konstantin császár türelmi rendelete miatt új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.

Vazul a tettek embere volt, az Egyház szolgálatába állt. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja, ettől kezdve főpásztor lett. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''

Vazul kiváló lelkivezető és teológus volt. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírás magyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.

Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára.

Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.

Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''

Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megteremették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt.

Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult.

NAZIANZI SZENT GERGELY

*Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390.

Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''. Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.

Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.

Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.

Nazianzban telepedett le, itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.

Apja ettől fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklő hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét.

Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában, Gergelyt küldte oda püspöknek. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' őrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelősség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól.

Gyors egymásutánban veszítette el szüleit először édesapja, majd édesanyja halt meg. Magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erőt rajta: ,,Csak egyetlen kivezető úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.''

Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fővárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fővárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt.

Életében először fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellően védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta. Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: Fogjatok és dobjatok a tengerbe, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.''

Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: "Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is megköveztek, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.''

Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.

Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását.

Fohász: Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon

tk


Január 1.

SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA 

A Boldogságos Szűz, akit nyelvünk nem egyszerűen szentnek, hanem Szentségesnek mond és a legnagyobb a szentek között, mert neki adatott az a kegyelem, hogy anyja lett a megtestesült Igének. Míg a szentek az Úr Krisztus teljességéből merítik az állapotukhoz szükséges kegyelmeket, addig a Boldogságos Szűz ugyanebből a forrásból megkapott minden kegyelmet, amit teremtmény egyáltalán kaphat: ő a ,,kegyelemmel teljes''. Szűz anyasága öröktől fogva ott volt Isten megváltó tervében, s amikor elérkezett az idők teljessége, megtörtént az, ami a természet rendjében sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő: anya lett a szűz és fia született: Jézus, a mi Megváltónk.

Az Egyház tanításában négy dogma szól Isten Anyjáról, azaz aki üdvözülni akar, annak ezt a négy alapigazságot el kell fogadnia Máriáról:

1. Mária Theotokosz, mondják a görögök, Mater Dei, mondják a latinok, Isten Anyja, mondjuk magyarul a dogmát, amit az efezusi zsinat 431-ben fogalmazott meg. Minden, amit Máriáról hiszünk és hirdetünk, e misztériumban gyökerezik. Ezt ünnepeljük ma, január elsején.

2. Mária szűzen foganta és szülte Szent Fiát, szüzessége örökre megmaradt. Már az apostoli hitvallás mondja: ,,Születék szűz Máriától''.

3. Mária szeplőtelenül fogantatott, azaz az eredeti bűn nem érintette őt. E dogmát 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa. Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe december 8-a.

4. Halála után Mária fölvitetett a mennybe, anélkül, hogy teste romlást látott volna. 1950-ben hirdette ki ennek dogmáját XII. Pius pápa. Ünnepe Nagyboldogasszony napja, augusztus 15-e.

Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van.

Az evangélium tanúsága szerint Mária jegyese volt már a Dávid házából való Józsefnek, amikor Isten elküldte hozzá Gábor angyalt a Megtestesülés örömhírével.

Az angyali üdvözlet után Mária sietve útra kelt, hogy meglátogassa Erzsébetet. Három hónapig maradt ott, majd visszatért Názáretbe.

József az álmában kapott angyali intés szerint magához vette őt, majd hamarosan útra keltek Betlehembe, hogy a népszámlálás császári parancsa szerint a származási helyükön írják össze őket. Miközben ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai és megszülte a Fiút. Így teljesedett az Úr szava: a Megváltó Betlehemben, Dávid városában született.

Nyolc nap múlva körülmetélték a Gyermeket és miként Mária is, József is hallotta az angyaltól, Jézusnak nevezték el.

Amikor Jézus hat hetes lett, a törvény előírása szerint fölvitték Jeruzsálembe, ahol Mária a tisztulásáért, József az elsőszülött fiú megváltásáért áldozatot ajánlott fel. Mária ekkor hallotta Simeon ajkáról a jövendölést Fiáról és a maga sorsáról.

Az Úr megmutatta az ő üdvösségét, nemcsak a pásztoroknak, nemcsak Simeonnak és Annának, hanem a pogányságot képviselő napkeleti bölcseknek is, akik az ég jeleit figyelve látták meg a csillagot, mely elvezette őket Betlehembe, a házba, ahol megtalálták Máriát és a Gyermeket. E látogatás következménye lett a betlehemi gyermekgyilkosság, amelyben Heródes megölette a 2 év alatti fiúgyermekeket Betlehemben és környékén (lásd december 28-án, Aprószentek ünnepén).

Józsefet azonban az Úr angyala időben figyelmeztette: ,,Fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba...''

Mikor pedig Heródes meghalt, a Szentcsalád visszaköltözött, de nem Betlehemben, hanem Názáretben telepedtek meg. Amikor Jézus 12 éves lett, szülei fölvitték magukkal Jeruzsálembe, ahol a Gyermek elveszett. Hosszasan keresték, mert nem tudták, hogy Jézus ,,Atyja dolgaiban van'', végül megtalálták a templomban. Hazatért Máriával és Józseffel Názáretbe és engedelmes volt nekik.

Ezután eltelt közel 20 év imádságban, munkában, s közben Jézus felnőtt. József halála után Mária Jézussal együtt leköltözött Kafarnaumba, s egy ideig úgy ismerték őket, mint a názáreti ácsot és özvegy anyját. Amikor pedig Jézus 30 éves lett, s elhangzott az Úr szava János felett, aki hirdetni kezdte a bűnbánat keresztségét, Jézus elbúcsúzott Máriától és megkezdte nyilvános működését. Az evangélisták, amikor Jézus Krisztusról írnak, Mária jelenlétét is tapasztalják és érzékeltetik:

  • Mária ott van az első csodánál: a kánai menyegzőn;
  • az emberek tudnak róla: ,,Boldog a méh.....'';
  • a háttérben kíséri Jézust: ,,...anyád és rokonaid beszélni akarnak veled...'';
  • ott van a kereszt alatt, ahol az Egyháznak is anyja lett;
  • ott van a pünkösd várásában;
  • ő a Napba öltözött asszony (Jel 12), kinek mennybevétele a bűn és a halál fölötti győzelem teljessége (lásd augusztus 15-én).

A Szentséges Szűz Mária mindezen kiváltságával és nagyszerűségével példaképünk és reménységünk. Példaképünk a hitben, reménységünk abban, hogy ami vele történt, az velünk is - az Egyházzal és az Egyház minden tagjával - megtörténik: részünk lehet a bűn és a halál fölötti teljes győzelemben.

Fohász: Istenünk, ki a boldogságos Szűz Mária szűz anyasága által adtad az örök üdvösséget az emberi nemnek, kérünk, engedd, hogy érezhessük annak közbenjárását, aki által eljött hozzánk az élet Szerzője, a mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Amen.

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon

tk


2019. december 9.

A Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatása

Mária életének első pillanatától fogva mentes volt az áteredő bűntől, és a megszentelő kegyelem állapotában volt. Mária különleges módon részesült a krisztusi megváltásban, s így számára Isten elővételezte a kegyelmi állapotot, hogy mentes legyen az áteredő bűntől. A szeplőtelen kifejezés hallatára még katolikus hívők is sokszor Jézus szűzi fogantatására gondolnak, de itt Mária kegyelmi kiváltságáról van szó. A 7. századtól keleten már ünnepelték Mária fogantatását, s az ünnep a 9. századtól nyugatra is átterjedt. A 13. századtól egész Európában elterjedt az ünnep. A Szeplőtelen Fogantatásról szóló dogmát Boldog IX. Piusz hirdette ki 1854. december 8-án, majd 1857. szeptember 8-án megáldotta és felszentelte a Szeplőtelen Fogantatás szobrát a római Piazza di Spagnán.

Fohász: Istenünk, te méltó hajlékot készítettél Fiadnak a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásában, amikor őt Fiad halálának érdeméért eleve megóvtad minden bűntől. Szűz Mária közbenjárására engedd, hogy mi is tiszta lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon

tk


2019. december 3.

XAVÉRI SZENT FERENC áldozópap

1506-ban született a baszk származású Francisco de Jassuy Javiern, büszke ember volt, nagyra tartotta nemesi származását, és dicsőségre, megbecsülésre vágyott. Azzal lépett e dicsőség útjára, hogy Krisztus szavától szíven találva -- ,,Mit számít az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a tulajdon lelkének kárát vallja?'' -- megtagadta minden földi vágyát, és honfitársa, Loyolai Ignác társaságához csatlakozott, szegénységi és tisztasági fogadalmat tettek. Azt is megfogadták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre, s 1536 telén útnak is indultak, hogy ez utóbbi fogadalmukat teljesítsék. Velencében azonban tudomásul kellett venniük, hogy a törökök az összes Szentföldre vezető utat lezárták. Velencében 1537. június 27-én szentelték pappá őket, miközben a körülmények kedvezőbb alakulására várakoztak. 1538 novemberében ott térdeltek Krisztus földi helytartója előtt, akitől azt kérték, hadd változtassák meg fogadalmukat, vagyis a szentföldi zarándoklat vállalása helyett fogadalommal kötelezhessék magukat a pápa iránti tökéletes engedelmességre. Az új szerzetesrend a Jézus Társasága nevet kapta. 1540 tavaszán III. Pál pápa Xavéri Ferencet Indiába irányította. Az utazás tizenhárom hónapot vett igénybe, beleszámítva a Mozambikban töltött telet is. Ferenc 1542. május 6-án érkezett meg Goába. Nagyon hamar észrevette, hogy a portugál tengerészek, katonák, tisztviselők és kereskedők viselkedése nem sok becsületet szerzett a keresztény névnek. Ezért keresztet vett a kezébe, és bejárta a város negyedeit, maga köré gyűjtötte a gyermekeket és a felnőtteket, s katekizmusra tanította őket, prédikált nekik, gyóntatott, egyszóval mindent elkövetett annak érdekében, hogy a megkeresztelt, de lélekben elhanyagolt híveket életre serkentse. Azután újra hajóra szállt, és gyöngyhalászok közé ment, akik közül 1535-37 között mintegy húszezren megkeresztelkedtek, de jóformán semmi oktatásban nem volt részük. Ferenc tanította nekik a katekizmust, védelmezte őket a portugál kereskedők ravaszságával szemben, s vigasztalta és támogatta őket a muzulmánok rajtaütései alkalmával. Ferenc állandóan úton volt, Malakkában találkozott az első japánokkal, akik itt kerestek menedéket. Magával vitte őket Goába, útközben tanította nekik a keresztény hitet, és meg is keresztelte őket. Közben megérlelődött benne a terv, hogy ezzel a három japán kereszténnyel fölkeresi Japánt, hogy ott is hirdesse az evangéliumot. Ferenc a gyors döntések embere volt: elrendezte dolgait Goában, és már 1549 áprilisában úton voltak Japán felé. Kísérete a három japán és két segítő testvér volt, s négy hónappal később a kis csoport Kagoshimánál partra szállt. Ferencnek nagy nehézségei voltak a japán nyelv tanulásával. Egyik levelében az áll, hogy negyven napig tartott, amíg japán nyelven el tudta mondani a tízparancsolatot. Mindehhez járult még, hogy a tolmácsnak kiválasztott japán keresztény félreértéseivel és rossz fordításaival sok kellemetlenséget okozott Ferencnek. Ez Japánban különösen súlyos hiba volt. A japánok ugyanis műveltek voltak, gondosan kidolgozott szokásrendszerük volt, és sokat adtak a külső formákra. Szívesen hallgatták Ferencet, de vitatkoztak vele, és nem voltak hajlandók az új hitet könnyen elfogadni. Ferenc összességében két évet töltött Japánban. Ez idő alatt mintegy ezerötszáz embert keresztelt meg. Meglehetősen kis szám ez a másutt megkeresztelt tömegekkel szemben, de ez a kis eredmény vezette el Ferencet a fontos felismerésre: egy olyan magas kultúrájú országban, mint Japán, a missziót másként kell irányítani, mint a műveletlenebb népek körében. Alkalmazkodni kell, ismerni kell a nyelvet és az érintkezési formákat: Japánnak nagyon művelt és jól képzett misszionáriusokra van szüksége. Ferenc azt is fölismerte, hogy Japán a kínai kultúra örököse. A forrásokat tehát Kínában kell keresnie azokhoz az értékekhez, amelyeket Japánban annyira megcsodált. Ezért ébredt föl benne a vágy, hogy Kínába eljusson, s ott is evangelizálhasson. Éjjel-nappal dolgozott, hogy minél előbb Kínába indulhasson. Malakkából egy portugál kereskedő segítségével akarta elérni célját, a malakkai kormányzó azonban ellenezte a tervet. Féltette a portugálok kereskedelmi kapcsolatait attól, hogy egy külföldi titokban behatoljon az idegenek előtt szigorúan lezárt Kínába. Ferenc ekkor elhatározta, hogy egyedül utazik tovább. Augusztus vége körül érte el Kanton közelében a kis San Csao sziklaszigetet, amelyen át be akart jutni az országba, ha másként nem, hát egy csempész dzsunkáján. A kínai azonban, akivel Ferenc megegyezett, cserbenhagyta. Ebben az elhagyatott, reménytelen helyzetben Ferencet láz támadta meg, és szervezete a hosszú utazások és a kíméletlen munka után már nem volt ellenálló. 1552. december 3-án a reggeli órákban meghalt. Halálhíre hamarosan bejárta az egész akkori kultúrvilágot, és mindazok, akik hallották a hírt, szomorkodtak elvesztése miatt. A szomorúságba azonban annál több csodálat vegyült, minél inkább megismerték ennek az embernek a tetteit. Fél évszázad sem telt el, és Xavéri Ferencet V. Pál pápa boldoggá, XV. Gergely pápa 1622-ben szentté avatta. XIV. Benedek pápa 1748-ban India és az egész Távol- Kelet védőszentjévé tette. 1927-ben XI. Pius pápa a földkerekség minden misszióját oltalmába ajánlotta, Ferenc tehát a misszionáló Egyház védőszentje lett, az újkori misszió történetének legnagyobb alakja.

Fohász: Istenünk, ki Xavéri Szent Ferenc igehirdetésével sok népet térítettél az igaz hitre, kérünk, add, hogy híveid lelkében ugyanolyan buzgó hit éljen, mint őbenne, és Egyházad mindenkor örvendhessen gyermekei sokaságának!


2019. november 22.

Szent Cecília szűz és vértanú

Cecília a III. században született Rómában egy nemesi család gyermekeként. Cecília az egyházi zene patrónája.

Az irodalmi szövegek fiatal leányként mutatják be Cecíliát, aki hitének jeleként állandóan a szívén viselte az Evangéliumot, és arannyal átszőtt ruhája alatt durva szőrből készült ciliciumot hordott. Szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják Valerianushoz, s e tervet Cecília az akkori szokások szerint nem változtathatta meg. Így a családja rangjához illően készült a házasságra.

Cecília a nászéjszakán mikor kettesben maradt férjével, akkor elárulta neki, hogy egy angyal őrzi teste szűzi tisztaságát; erről maga Valerianus is meggyőződhet, ha megkeresztelkedik. Valerianus teljesítette e föltételt. A Via Appián a harmadik mérföldkőnél koldusok vártak rá, és elvezették Urbán pápához, aki megkeresztelte őt és fehér ruhában küldte vissza Cecíliához. Hazatérve a szobájukban meglátta felesége őrző angyalát, aki liliomból és rózsából -- a szüzesség és a vértanúság jelei -- font koszorút helyezett mindkettőjük fejére. Ezután megkérdezte Valerianust, mit kívánna a leginkább. Ő testvérének, Tiburtiusnak a megtérését kérte. Az ég segítségével Cecília Tiburtiust is megnyerte a hitnek, s a gőgös római ifjú megtért az addig annyira megvetett keresztények közé. Cecília azt mondta neki, hogy csak akkor ismeri el sógorának, ha Urbán megkereszteli őt is.

A megtérés után hamarosan a keresztút következett a két testvér számára. Eltemették ugyanis azokat a keresztényeket, akiket Turcius Amalchius prefektus idejében öltek meg, ezért őket is bevádolták és bíró elé vitték. Mivel megtagadták az előírt áldozati ceremóniát, Maximus Corniculariusnak a lehető leggyorsabban a közelben lévő Jupiter-oltárhoz kellett volna vezetnie őket, hogy áldozzanak az isteneknek, vagy karddal azonnal kivégzik őket. Az eljárás gyorsaságának oka a vádlottak nagy vagyona volt, melynek késedelmeskedés nélkül kellett az államra szállnia. Maximus azonban csodálva e fiatalok bátorságát, és szánakozva is rajtuk, magára vállalta a felelősséget és késleltette a kivégzést. Házába vitte őket és mindnyájan ott töltötték az éjszakát. Cecília papok kíséretében megjelent a háznál, hogy Maximust és kíséretét Krisztushoz térítse. Mikor megvirradt, Cecília így bátorította a vértanúságra készülőket: ,,S most rajta, Krisztus katonái! Tegyétek le a sötétség fegyvereit, és ragadjátok meg a világosság fegyvereit!'' A halálba menők pedig ezt mondták neki: ,,Elhisszük, hogy Krisztus valóban Isten. Különben nem gondoskodott volna rólunk, ilyen szolgálót adva nekünk, mint te vagy!''

Barátai eltemetése után hamarosan Cecília is bíró előtt állt. A gyenge szűz a per folyamán olyan bátorságot tanúsított, és olyan meggyőződéssel védte a hitét, hogy a hallgatóságból százan megtértek Krisztushoz, akiket Urbán pápa mind megkeresztelt. A prefektus megmakacsolta magát a hitetlenségben. Annyit azonban engedélyezett, hogy ne azonnal, hanem három nap múlva végezzék ki Cecíliát. Sok gyötrelemnek vetették alá: először saját fürdője forró gőzével végezték volna ki, de a tűz kialudt; majd forró olajban akarták megölni. Végül kard általi halálra ítélték, de a hóhér három csapással sem tudta lefejezni, megsebesítve hagyta ott. Barátai karjai közt halt meg.

Cecília legendája olyan nagyszerű mondatokat is idéz, amelyek a mai emberre is hatással vannak. Amikor a prefektus felelősségre vonta, így tett hitvallást: ,,Én nem halok meg, hanem csak elváltozom. Port adok az arany fejében. Ha nektek valaki aranypénzt kínálna cserében ugyanolyan súlyú rézpénzért, vajon nem kapnátok-e az alkalmon, és nem mondanátok-e el rokonaitoknak is, hogy ők is részesei lehessenek egy ilyen nagyszerű cserének? Jézus Krisztus a mi Istenünk, ilyet ad nekünk; amit neki ad az ember, azt ő kimondhatatlanul értékesebbre cseréli.''

Amikor újra meg újra felszólították, hogy tagadja meg a hitét, bátran így felelt: ,,Ti kínpadra vonjátok a gonosztevőket, hogy vallomásra bírjátok őket, tőlünk pedig épp az ellenkezőjét követelitek: meg kellene tagadnunk azt, amik vagyunk, és akkor kegyelmet adnátok. Nagyon szívesen hallanátok ajkunkról a hazugságot csakhogy meghalni az igazságért a legszebb győzelem!''

Könyörgés:

Istenünk, ki ezen a napon megörvendeztetsz minket Szent Cecília szűz vértanúd ünnepével, kérünk, segíts, hogy akit áhítattal tisztelünk, annak szent élete példáját kövessük!

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon

(tk)


2019. november 21. csütörtök

A Boldogságos Szűz Mária bemutatása a templomban

Mária bemutatásának dátumát a hagyomány szerint határozták meg: a lánygyermekeket hetven nappal születésük után mutatták be az Úrnak a templomban. Jakab apostol apokrif ősevangéliumában olvashatjuk, hogy Máriát hároméves korában szülei a templomban Istennek ajánlották. Az Egyház a jeruzsálemi templom közelében épült új Mária-templom felszentelési évfordulóját (543) ünnepli november 21-én.

I. Jusztinianosz császár 543-ban templomot építtetett Mária feltételezett születési helyén. Mária bemutatásának ünnepe e templom dedikációs emléknapja. Bár az a bazilika megsemmisült, egész Keleten fennmaradt ez a templomszentelési ünnep. A Jeruzsálemből származott I. Germánosz pátriárka kezdte ünnepelni Konstantinápolyban a 8. század elején, I. (Komnénosz) Manuél bizánci császár pedig parancsolt ünnep rangjára emelte 1166-ban.

A pápai udvar az avignoni fogság alatt ismerkedett meg az ünneppel Philippe de Maizieres ciprusi követ révén. 1373 után több nyugati egyházmegye is átvette. IV. Sixtus pápa általános engedélye után szabadon választott ünnepként bárhol megülhették 1472-től. V. Piusz pápa nem vette föl a trienti zsinat utáni liturgiába, de sokak kérésére végül V. Sixtus pápa 1585-ben jóváhagyta Mária bemutatásának általános megünneplését.

A Pray-kódexben már 1200 körül szerepel az ünnep, tehát hazánk már az Árpád-korban átvette Bizánctól. Ezt III. Béla Bizáncban, Manuél Komnénosz udvarában kapott neveltetése is valószínűsíti. Az Érdy-kódexben így szerepel: "Asszonyunk Máriának templomba jelentése".

Könyörgés

Urunk, Istenünk, tisztelettel ünnepeljük a Boldogságos Szűz Mária dicsőséges emlékezetét. Kérünk, részesíts minket közbenjárására kegyelmed teljességéből. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Forrás
Magyar katolikus lexikon
Adoremus XVIII. évfolyam 11. szám


2019. november 19. kedd

Árpádházi Szent Erzsébet

Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született 1207-ben. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony nem tudott egyetérteni Erzsébet szokásaival, túlzásnak érezte vallási gyakorlatait és jámbor lelkületét sem tudta elfogadni. Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást.

A házasságkötés után a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának, és Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult, Erzsébet mintha sejtette volna, hogy Lajos meg fog halni. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Konrád szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Erzsébet nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként engedelmeskedett. Olyan hűséges volt Istenhez, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. A ferenceseknél szolgált, mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani.

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.

Marburgban temették el, s négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták. Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.

Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk!

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon

Adoremus XVIII. évfolyam 11. szám

(tk)


2019. november 13. szerda 

 Magyar szentek és boldogok

Azoknak a magyar szenteknek és boldogoknak az ünnepét tartjuk, akiknek liturgikus ünnepét külön nem ünnepeljük, de emlékezetüket szívünkben, ereklyéiket pedig templomainkban őrizzük. Előttünk jártak a földi élet útján, hősi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Méltán kérjük segítségüket és közbenjárásukat, hogy életünkkel mi is példájukat kövessük.

Mindenható örök Isten, te megadtad, hogy a mai napon ünnepelhessük a magyar szentek és boldogok dicsőségét, kérünk áraszd le ránk kegyelmedet, hogy mi is kövessük példájukat, és életünkben mi is gyakoroljuk a keresztény erényeket, úgy ahogyan ők is tették, hogy földi életünk után mi is együtt lehessünk velük a Mennyországban. 

A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

Forrás:

Adoremus XVIII. évfolyam 11. szám

(TK)



2019. november 12. kedd 

Szent Jozafát püspök és vértanú

Szent Jozafát 1580 körül született a volhiniai Vlagyimirban, a terület ma Ukrajnához tartozik. Szülei ortodox vallásúak voltak, s gyermeküket Jánosnak keresztelték. János már gyermekkorában föltűnően vallásos és Isten közelében élő lélek volt.

Amikor János az elemi iskoláit befejezte, kereskedőinas lett Vilnában. Munkaadója, a gazdag, de gyermektelen Popovics Jácint örökösévé akarta tenni Jánost. Ő azonban föltűnően vallásos, és Isten közelében élő lélek volt, ezért inkább szerzetes akart lenni. Nem lehet magyarázatot találni arra, hogy hogy vajon miért választotta a gazdagon fölszerelt vilnai ortodox templom helyett a csaknem teljesen elhagyatott Szentháromság-kolostort. Húsz éves korában aztán, metropolitai engedéllyel belépett ebbe a majdnem elpusztult Szentháromság-kolostorba, ahol nagy elszántsággal fogott a szerzetesi élethez. A kolostorban János pedig minden ellenszolgáltatás nélkül ellátta a liturgia körüli szolgálatot: énekelt, olvasott, akkor is, amikor mindössze ketten voltak hétköznaponként a templomban, vagy amikor csak húsz-harminc hívő jött az ünnepi liturgiára. A kolostornak ő volt az egyetlen lakója. Szerzetesként itt vette föl a Jozafát nevet.

1607-ben megnyerte egyik barátját, a nagyon képzett Rutszkij Józsefet, és az is belépett a kolostorba. Nem sokkal ezután Jozafátot diakónussá szentelték. 1613-ban Bitenben kolostori elöljáróvá nevezték ki, de már a következő évben visszahívták Vilnába, és a Szentháromság-kolostor archimandritája lett. 1618-ban az időközben metropolitává lett barátja, Rutszkij segédpüspökké nevezte ki, majd - tiltakozása ellenére (élete végéig meg volt győződve arról, hogy méltatlan és alkalmatlan a tisztségek viselésére), - Jozafát hamarosan a kilencven éves korában elhunyt polocki érsek, Gedeon utódja lett.

Érsekségének első három évében sok lelket nyert meg az uniónak, sokan tértek vissza az ortodox Egyházból a katolikus Egyház közösségébe.

Amikor diakónussá szentelték, lelkesedése egyre nőtt. Nagyon fontosnak tartotta a gyakori gyónást. Az utcán és a piacokon is megszólította az embereket, és gyónásra buzdította őket. Amikor pappá, majd püspökké szentelték, maga is sokat és szívesen gyóntatott. Érsekként engedélyezte papjainak, hogy azokat, akik nem tudnak templomba menni, háznál is meggyóntathatják.

Még kereskedőként dolgozott, amikor már naponta részt vett a zsolozsmán, s ezt haláláig megtartotta. Papjait arra buzdította, hogy a liturgiát akkor is végezzék, ha senki sem jön a hívek közül a templomba. Püspökként nagy gondja volt a nép oktatására. Írt egy katekizmust, amely világos, egyszerű módon közölte a katolikus hit igazságait. Amikor kiderült, hogy nem tudja kinyomtatni, elrendelte, hogy minden plébánia másolja le magának kézírással, és vasárnapokon ebből oktassák a híveket.

1621-ben azonban megzavarták működését. Az uniót ellenző jeruzsálemi ortodox pátriárka, Polock számára, a püspöki székhelyre ortodox ellenpüspököt állított. Ezután Jozafátot azzal kezdték rágalmazni, hogy el akarja latinosítani a liturgiát, s csak álnokságból és átmenetileg használja a szláv és a görög nyelvet. A keleti szertartásokat féltő embereknek ezzel sikerült a hívőket ellene lázítania.

Az ellenségeskedés egyre nagyobb méreteket öltött Jozafát körül. Ő világosan látta, hogy életébe fog kerülni a pápához való hűsége, de nem tántorodott meg. A tömeg betörte az ajtót, és berontott a házba, ahol Jozafát lakott. A személyzet tagjai próbálták elállni útjukat, de egymás után megölték őket. Erre Jozafát bátran eléjük állt, és fölkínálta magát. Azok nem hőköltek vissza, hanem kegyetlenül legyilkolták. Így halt hitéért vértanúhalált 1623. november 12-én Vityebszkben.

VIII. Orbán pápa, amikor hírül vette Jozafát vértanúságát, azonnal megindította a szentté avatási eljárást. Húsz évvel a halála után, 1643-ben boldoggá is avatták. A szentté avatást IX. Pius pápa végezte 1867-ben. XXIII. János és VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban új lendületet adott az egység vértanúja tiszteletének.

Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, november 14-re. 1969-ben november 12-re helyezték át.

Jozafát kezdettől fogva meg volt győződve arról, hogy Isten szerzetesnek hívja, hogy egészen az Ő szolgálatára szentelje magát. Szerzetesként a régi remetéket és egyházatyák életét tanulmányozta és követni kezdte őket. Élete végéig vezeklőövet és ciliciumot viselt, böjtölt, virrasztott és ostorozta magát. Ebben nehéz manapság őt utánozni. De a modern szerzetesi eszmény, az engedelmesség, a szegénység és a tisztaság szeretete mindenki számára elérhető lehet. Próbáljuk meg!

Jozafát érsek már egész fiatalon fölismerte, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a római pápával való közösségben van. Jó pásztorként e cél érdekében áldozta fel életét.

Istenünk, ki Szent Jozafát püspököt képessé tetted arra, hogy jó pásztorként életét adja juhaiért, kérünk, áraszd Egyházadra Szentlelkedet, és vértanúd közbenjárására erősíts meg minket, hogy készek legyünk életünket adni testvéreinkért!

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon



2019. november 11. hétfő

Tours-i Szent Márton püspök emléknap

316 körül - 397: Savariában, a mai Szombathely területén, pogány családban született, majd Ticiumban nevelkedett. A legismertebb róla szóló történet szerint, amikor Márton még római katonatiszt és katekumen volt, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban épp azelőtt játszotta el minden pénzét katonatársaival, s így kiáltott: "Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!" Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak. Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: ,,A katekumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!'' Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: ,,Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.'' Ezután megkeresztelkedett, és megvált a katonai szolgálattól, majd Galliában szerzetesi életet élt, Szent Hiláriusz irányításával. Pappá szentelték, és rövidesen Tours püspökévé választották. Fölszentelése után nyájának gondos pásztoraként tevékenykedett. Személyéhez számos legenda kapcsolódik. Sokat fáradozott a papság műveltségének emeléséért és a szegényekért. 397. november 8-án halt meg. Életének számos eseményét tanítványa, Sulpicius Severus örökítette meg. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció bíboros prefektusa 2010. november 25-én jóváhagyta a Szent Márton tiszteletére végzett szentmise saját prefációját és a mise végén adható ünnepélyes áldás magyar szövegét egész Magyarországnak.

Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!

Forrás: 

Magyar Katolikus Lexikon

Adoremus XVIII. évfolyam 11. szám